1.fejezet

*Lynette szemszöge*

Egy csapódásra lettem figyelmes, aztán elsötétült minden.

***

"Ahogy kinyitottam a szemem, csupán fehérséget láttam. Egy ágyon feküdtem. Belém ezer cső küldte a különféle infúziókat. Nem éreztem a jobb kezem. Körbe tekintettem, és a bátyámat pillantottam meg. Még alszik vagy.... 

Egyáltalán mi történt? Hol van anya és Apa? 

A szembelévő ágyon egy kedvesnek látszó fiú feküdt. Arcán buja vigyor mutatkozott meg. Mellette egy nem sokkal idősebb lány, talán a nővére lehetett... Beszélgetnek, nevetgélnek. Nekik olyan egyszerű. Aranyosnak tűnnek, bár nagyon irigylem őket.

Kényszert éreztem, hogy megszakítsam a fürtösödő fiúcska önfeledt vigyorgását.

- Szia, bocsáss meg, de hol vagyok? - rekedtes hangom hallatán gyorsan csend lett az amúgy sem túl hangos kórteremben.

- Egy kórházban vagyunk. Balesetet szenvedtünk, mindannyian és a szüleid... - Nem tudta folytatni, mert az állítólagos nővére egy határozott mozdulattal legyintett felé, és a keze nagyot csattant a kisfiú fején.

- Hallgass, Harold! Majd az orvos... - halkította le a hangját mondandója végére. Kezdtem ideges lenni.

Alig vártam, hogy a bátyám felébredjen, ennek az egésznek vége legyen. Vissza akarom kapni az életemet, pedig még tönkre sem ment teljesen, de hát, kitudja? 

Haroldka meghúzta magát a pofon után. Elég aranyos.

- Szomjas vagyok! - rinyált a kis srác. Úgy látszik, van egy közös tulajdonságunk: imádjuk idegesíteni a nagyobb tesónkat, de most inkább azt kívánom, bárcsak felébredne végre.

***

Hosszas várakozás után egy orvos méltóztatott besétálni két emberrel az oldalán. 

Aggódóan szaladtak oda a testvérpárhoz. Arcukon a félelmet véltem felfedezni, majd a megkönnyebbülést. Megölelték Haroldékat, és kaptak egy-egy puszit. Na de most jön az érdekes: hozzánk fordultak, és szomorú arccal közeledni kezdtek. Ijedten a bátyám irányába tekintettem, aki úgy aludt, ahogyan eddig is - mozdulatlanul.

- Ne félj, Lyn! -szólalt meg kedvesen az anyuka, mert igen, sikerült rájönnöm, hogy valószínüleg a szüleikről van szó. De..., honnan tudja a nevem? Ja, biztosan a dokitól. - Anne vagyok. Ha Felton felébred, azonnal szólj! - Intett bátyám felé, bólintani is alig bírtam. Egy csomó akadt a torkomon. Borzasztó az, amit most érzek, mintha kiszakítottak volna a szívemből egy darabot. Harold elhúzta a száját, és kinézett az ablakon. Ahogyan a távolba meredt, megállás nélkül őt bámultam, nekem persze ez nem tűnt fel. Ez amolyan, szerelem az első látásra cucc.

...Felton!...Hallottam, hogy nyöszörög. 

Odakaptam a fejem, és hála istennek azzal találtam szembe magam, amivel szerettem volna. A bátyám végre ébredezik.

- Fel...! - szólítottam meg. Álmosan rángatta a szemeit ide-oda a terem bútorzatán, majd mikor leesett neki, mi történik, felugrott.

- Hol van anya és apa?! - bökte ki idegesen. Megráztam a fejem, mire ő puszi-pacsi nélkül elhagyta az ágyát, majd infúzióval együtt elindult valamerre. Egyedül maradtam az éppen göndörödő fiúcskával, amint látom, göndör lesz. Rám mosolygott. Annyira édes, nem bírom...

- Mi a neved? - pislogott rám, mintha nem tudná, pedig szerintem már elégszer hallotta.

- Lynette.....! - zavarban voltam, és ilyenkor nem megy az összetett beszéd.

- Én Harry vagyok. - ismét villantotta fehéren csillogó fogait. Hangja mélyebb volt, mint a vele egykorúaké, de gyönyörű szép..."

Emlékeztem vissza minden egyes rezzenésre a TV előtt, könnyeket hullatva. Szüksége van rám a Fürtinek, különben számára befejeződik itt minden. Végül is, nem csak az ő számára.

- Felton! - kiáltottam a konyha felé, mire értetlen arccal a telefonját nyomkodva besétált.

- Itt állok, minek ordítasz? - megcsóválta a fejét.

- Add ide! - elé ugrottam, és nem érdekelt, hogy milyen fontos dolgot csinált, kirántottam a kezéből a telót. - Ez fontos! - visszahuppantam a kanapéra, és bepötyögtem Harrynek és a többieknek szavazókódját, majd küldtem egy SMS-t. Aztán többet.

Igazából, sosem néztem ezt a műsort, ahogy Felton sem, nem is érdekelt. De az ott Harry. Megismerem. És jól gondoltam anno, göndör haja lett. Szép, de már nem hat meg a dolog. Vagy...?

"A szavazást ezennel lezárom." Hallottuk a TV-ből.

- Az ott Harry? - tágult ki a szeme, mire elcsitítottam. - De, az ott Harold Styles?! - indult döbbenten a televízió felé.

- Jó, hogy rájössz! - mosolyogtam gonoszan. Mostanában a szarkazmusomból élek, igazából...mióta anyuék meghaltak, és árvaházba kerültünk azóta élek ebből. - Most pedig csönd!

"Aki bent maradt, nem mást mint..." Természetesen kihasználják a hatásszünetet, hogy még jobban izguljak. "Rebecca Ferguson! Gratulálok, Rebecca, Tapsot neki!"

- Baszd meg! - nyomtam ki mérgemben a TV-t. Ritkán káromkodok, és csakis, ha van okom rá.

Harryék kiestek, ez szerintem érthető ok.

- Hogy-hogy jelentkezett ebbe a szennybe? - türürüpp, tipikus Felton! Utálja az ilyen vetélkedőket, quiz-eket, tehetségkutatókat, igaz, ez nincs máshogy velem sem. Én sem vagyok egy nagy rajongója ezeknek.

Hadd beszéljek egy kicsit az elmúlt évekről. 

Miután kijutottunk a kórházba Haroldék a szárnyuk alá vettek minket. Ott laktunk.

Rengeteget éreztem a kis göndör iránt, egy az egyben szerelmes voltam belé. A mosolya, a haja, a fogai, a szeme, a szája, az orra egyszerűen...tökéletes. Na, és persze elengedhetetlenül aranyos. Nem azt mondom, hogy nem voltak hibái, mert makacs, és néha nagyon önző. Diszlexiás. Sokat segítettünk neki akkoriban. Természetesen, ezt a hibát, csak akkor lehet felfedezni, ha olvas, vagy ha az irányokat mondja. Jobbra, balra...keveri, de szerintem nagyon édes.

A szülei szívesen ott tartottak volna minket, de ez sajnos nem volt megoldható, ezért a bátyám és én egy nem túl közeli, londoni árvaházban tölthettük a 18 éves korunkig megmaradt napjainkat. 

Felton betöltötte a nagykorúságot, a gyámom lett, és felvette a részesedést, na meg az öröklött vagyonokat. 

Most itt élünk London belvárosában, egy emeletes ház 4. emeletén. Őszintén, jól érzem magam.

Talán, ideje lenne felkeresni Fürtit.